Borsmenta

Borsmenta

A Paradicsomból a Pokolba

Avagy egy rögeszmés partner hétköznapi rombolásai

2022. január 13. - EnolaHolmes

othello-syndrome.jpg 

Valahol talán minden kapcsolat jól indul, azonban nem mindegyik ér be a jóértelemben vett "finisbe". Hogy útközben mi történik velünk, észre sem vesszük, hiszen egyre jobban sodródunk a párkapcsolati dominancia tengerében. Csiszolódunk? Kompromisszumot kötünk? Vagy inkább egyszerűen csak még több teret engedünk a másiknak. Hogy hol az egyéni határ, azt optimális esetben mi magunk döntjük el. Míg korunk határozott és modern nőalakja nem kényezteti agyon társát, kevesebbet sürög-forog a konyhában, addig a ma már nem túl divatos empata jellemű nő szívesen beleolvad férfipárja világába, ahonnan jószerivel kiűzni sem lehet. Bármelyik verzióban is vagyunk, addig nyugodtak lehetünk, míg harmónia uralja a kapcsolatunkat, míg a tisztelet és a kölcsönös elfogadás nevű alappillérek cövekként állnak. De mi történik akkor, amikor hirtelen az egyik fél elveszíti realitását sziklaszilárd kapcsolatában, őrült módon bizalmatlankodik, talán egészen addig, míg nem markánsabb tetteit is hamis és rögeszmés képzelgései irányítják... ? 

Kutyaharapást szőrivel

Az első komolyabb összeütközésünk egy olyan férfi miatt volt, akit a családom is jól ismert. A rossz helyen és rossz időben megjelent ismerősöm csak egy vicces kommentet írt a közösségi oldalon, egy vírus által produkált téves megosztásomra. A párom reggel dolgozni indult, majd a munkahelyéről telefonálva hallottam meg addig számomra ismeretlenül  hideg és kimért hangját. Egyszerű és tényszerű kérdést tett fel, tudni szerette volna  vajon milyen kapcsolat fűz a jókedvű kommentelőhöz. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, mégis mire kíváncsi. Azt tudtam, hogy egy komment miatt nem eszik azért olyan forrón azt a kását, meg hát szerettem őt mindenkinél jobban. Meg talán egy szerelemtől elvakult nő észre sem veszi a külvilág élcelgéseit. Azt éreztem, hogy olyannyira elkeseredett, hogy a szakítást fontolgatta. Bennem az érzés, hogy elveszíthetem a nagy semmiért, nagyon bántott, így csak arra törekedtem, hogy ismét visszataláljunk egymáshoz. Egy napi vita után nehezen de kibékültünk, s azért, hogy harmóniában menjenek tovább a dolgaink, a kutyaharapást szőrivel gyógyítottam, töröltem a facebook oldalamat, majd egy pár órával később az instagramot is.

Mit keres a telefon a fürdőszobában?

Ha vissza lenne szükséges emlékeznem partnerem tiszta és őszinte, hozzám intézett kéréseire, akkor ez az egy jut most eszembe. A többi ugyanis az idő távlatából már sokszor megkerülő, hátsó szándékú hadműveletnek tűnik. Ismerkedésünk első pár hetében természetesnek vettem, hogy mindent úgy teszek, ahogyan addig tettem. A telefonomat is bevittem a fürdőbe, hiszen zenét hallgattam, illetve a pontos időre is tudtam figyelni. A párom nem kultiválta ezt, így szépen rákérdezett arra, hogy miért is szükséges a telefon használata ezen helységben. A konfliktushelyzetet feloldó kompromisszum azt jelentette, hogy "Te szépen és nyíltan megkérdezted", "Én értem, hogy Téged ez zavar, ezért nem teszem többet". A fürdőszobában innentől ugyan zenét nem hallgattam, azonban a pontos idő mérésére beüzemeltük az elektromos fogkefémhez tartozó piciny órát. 

Vajon minden nő lefekszik a szerelővel?

Mivel akkortájt vásároltam meg egy családi házat a kislányommal, teljesen szerencsésnek éreztem magam, amikor is rátaláltam arra a mesteremberre, aki zárosabb határidőn belül vállalta a bajosabb munkákat is a házban. Ő volt a víz és gázszerelő egyben, a második szerencsétlen pára,  aki majd 6 órán keresztül szerelt be kádat, mosdót, és kötött be mosogatógépet. Én ezalatt a nap alatt szabit kértem, és itthon pakolgattam és navigáltam a szerelőt az elképzeléseim alapján. A párom aznap sokszor hívott telefonon, türelmesen beszélgettem vele egészen a lényegre törő kérdéséig: "Mit csinál a szerelő ilyen sokáig nálad?" Éreztem, hogy ismét összekevert valakivel, azonban próbáltam pozitív gondolatot alakítani ebből az egészből, ami nagyon nehezen ment, hiszen nem vagyok az a mesteremberrel ( na meg persze senkivel sem ) összefekvő típus. Már a gondolat is megalázó volt, a kérdés felém nézve pedig végképp tiszteletlennek tűnt. Percek múlva talán már ő is rájött, hogy messzire ment, így a féltékenykedési folyamat lassan lecsendesedett.

Az ex a terítéken

Általánosságban megfigyelhető, hogy a féltékenységi jelenetekben rendszerint mindig kiemelt helye lesz az exnek. Ostobaságnak gondoltam eddig is azon helyzeteket, amikor az embereket, képesek a volt kapcsolatukkal újra előhozakodni. Úgy véltem, sem a rossz tapasztalat, sem pedig a jó emlékek miatt sem érdemes becsempészni őket a jelenlegi párkapcsolatunkba, ugyanis egyrészről zavaró lehet valamelyik félnek, más részről pedig az ex sem érdemli meg a kibeszélését. Határozott nőként lezártam az ex kapcsolataimat, tehát álmaimban sem gondoltam, hogy ez lesz egy újabb kihulló csontváz a szekrényből. A Mikulásnaphoz közeledve, a vasárnap délután utolsó percében szaladtam a drogériába, hogy megvegyem a Télapó ajándékait, hiszen a költözés miatt  el voltam maradva ezzel is. Bár versenyt futottam az idővel, mégis végtelenül boldog voltam, hiszen szeretteim meglepetését intéztem. E boldogság érzését azonban hamar felkavarta a párom  furcsa tudakolódása. Arra volt kíváncsi, vajon miért abba a drogériába mentem, ami az ex barátomhoz volt közelebb, utalva egy rövid légyottra. Nem hezitált, ismét meggyanúsított. Megint csak mint egy tetten ért bűnös, magyarázkodtam és elmondtam, mennyire bántó már ez a bizalmatlanság. Az igazság az, aki járt már ilyen helyzetben, az tudja, hogy képtelenség felkészülni az efféle extrém, égből kapott feltételezésekre. Az áldozat ugyanis, főként ha nincs vaj a füle mögött egyszerűen lefagy.  

Csilingelő üzenetek és a nem elszámolható időmorzsák

Átgondolva a közelmúlt egy hónapját rájöttem, végül is simán hagytam, hogy eddig fajuljanak a dolgok. Egészen addig, ha üzenetem jött, mutattam, mondtam, magyaráztam. A párom a gmaile-es postaládámat is ismerte már egészen jól. Érdekessége a dolognak, hogy amikor jött egy üzenet, bár megmutattam és ő megnyugodott, mindazonáltal a figyelme villámgyorsan átsiklott a postaláda többi üzeneteire is. Megint újabb és újabb bizonytalanság, kérdések sora, egyik generálta a másikat. Nyomoztam, hogy vajon hol láthattuk azt a piros szívecskét, amelyiket végül is soha sem találtuk meg. Hiszen igazából nem is létezett, legalábbis amire ő gondolt. A gondolatatimban megfordult az is, hogy pont ő küld piros szivecskéket, tehát talán a sajátját láthatta. Persze még sok-sok beképzelt kreálmány, amit igyekeztem eloszlatni. Bíztam abban is, hogy talán tudja, hogy a városból hazajövet az erdei sétány felé is csak a hányásig terjedő migrénem miatt mentem, nem pedig - azért, amit ő kreált- , hogy randizzak egy ismeretlennel. Az ösvényről ugyanis küldtem egy üzenetet, hol is vagyok nehéz állapotomban. Bár siettem, mégsem tudtam elszámolni percre pontosan az általa mért idővel, amely pont arra lett volna elegendő, hogy hazaérjek. Az időmorzsa pedig a féltékeny ember kíméletlen fegyvere tud lenni. Arra is csak  későn jöttem rá, hogy ezek nem egy egyszerű féltékenység, nem első és nem is utolsó jelei voltak.

Innen már önhordó lett a projekt

Kapcsolatunk kíméletlen és teljes kivégzését megelőző délután az oltásellenességünk miatt pedagógusként az üzemorvoshoz kellett mennünk. Ott ültünk kézen fogva a rendelőben, egészen addig míg beszólítottak, majd később Őt is. Amikor kisétált a rendelőből, én is vártam őt, idegeskedtem is miatta sokat. Azonban ő ezt nem érezte. Azt pedig én nem éreztem, hogy hozzám beszélne, inkább a kolléganőnkkel osztotta meg a tapasztalatait. Én, hogy ne legyen kellemetlenebb a szituáció, egy kollégámmal váltottam pár szót, aki a váróban a mellettem lévő széken üldögélt. Talán egy-két mondatot mondtam el, mire a párom elköszönt mindenkitől, és hamar kiment a rendelőből. Én kabátomat felkapva utána futottam, magyarázatot vártam. Talán akkor én is bántó voltam, hiszen hagynom kellett volna, hogy intézze a munkáját és tovább guruljon. Azonban heves vitánkban elsodródtunk egészen addig, mígnem miattam maradt el egy fontos munkájától. Igen, a rendelőben szerinte megint én voltam a hibás, nem mentettem ki őt a közös kolléganőnk társaságából és ráadásul őt megalázva, a hajamat dobálva a kollégámmal flörtöltem, neki a hátamat fordítva. Az elmaradt munka természetesen szintén az én lelkemen száradt. Az igazság az, nekem is jólesett volna ha már nem tetszett neki a kolléganőnk kérdése, karon fog és azt mondja: " Gyere Édes, lépjünk le, sietnünk kell! " Aznap késő estig veszekedtünk a békülés reményével, persze nem sok sikerrel.

És ha a hibás valóban én vagyok?

Igen, elgondolkodtam, vajon ha a rendelő legközelebbi ajtajában várom, akkor talán teljesen másként alakult volna a kapcsolatunk? Ha nem rohanok erdei levegőre a fejfájásommal, ha nem válaszolok udvariasan a vicces kommentre, ha nem viszem magammal a telefonom a zene kedvéért a fürdőszobába, ha nem olvasok üzenetet az ő jelenlétében, akkor nincs heves vita, féltékenykedés, nincs semmi rossz, csak a szerelem, az egymásért való tiszta rajongásunk... Persze tudom, ez nem igaz, hiszen - ha nem is tudatos - de igazán jól felépített haditerv volt ez a részéről. Ha az a pillanatnyilag kellemetlen rendelői jelenet nincs is, akkor is jött volna helyette egy újabb bizarr elképzelés rólam. Mert az Othello-szindrómás férfi előbb vagy utóbb, folytatja hadjáratát, miközben idővel eltünteti szerelmének titulusát is. Innentől nem léteztem mint Nő, mint Kedves, hiszen csak a szánalom érzése marad meg a másik fél iránt. Tudtam is és éreztem is, valahol kezdtem áldozat, pontosabban célpont lenni, amellyel empata jellememnek köszönhetően tökéletesen egybeolvadtam.

A végső kegyelemdöfés

Másnap délelőtt rosszul éreztem magam, sok volt már köztünk a bizalmatlansági vita. Őt azonban ez annyira bizonyára nem fárasztotta le, hiszen ismét felhívott, és tovább folytatta a kivégző kérdéseit. Amit tudni szeretett volna, hogy beszélek-e még az exemmel? A  rossz választ mondtam, vagyis hogy "nem". Nem tudtam, hogy mi a célja, hogy hová vezetnek ezek a kérdések, hiszen nem volt jelentőségük számomra. Éreztem felkészült volt, hiszen a sok és kitartó megkérdőjelezésem megérlelte mérgezett gyümölcsét.

Elbizonytalanított, sokszor kérdőre vont, elfáradt nő lettem. A folytonosan felvetített fantazmagoriás világ miatt elveszítették hitelességüket és komolyságukat a párom kérdései, így könnyű volt belekeverni egy olyan szituációba, melyben nem voltam őszinte. Azt hiszem, ha azt kérdezte volna, hogy kék-e az ég, arra is azt válaszoltam volna, hogy nem.

Majd erre a  nemleges válaszra hazug nőnek tartott, és azt is el tudta mondani, hogy konkrétan miről beszéltem a telefonhívásban. Megijedtem, ezen információkat ugyan honnan veszi? Igen, másnapra, mivel nagyon haragudtam, bevallotta, hogy lehallgatott.. Egy mp3 felvevőt helyezett el a házamban több napra, amivel minden beszélgetést felvett. Egyik nap itt hagyta, majd eljött érte, hiszen otthonában meghallgatta újra és újra a beszélgetést. Rossz minősége volt, de próbálta lejegyzetelni, analizálni. Így akár hatvanszor hallhatta azt, amikor közlöm a telefonban, a bútoraimért megyek majd a szállítóval s azt, hogy igen, én sem oltattam magam még, és azt, ahogyan ötleteket adtam, hova menjen el dolgozni projektmenedzserként oltás nélkül. Igen, az ex még bepróbálkozott, azonban  a múlt bántásait említve, és hogy én ezt már lezártam 3 hónapja, ugyan intelligensen, de elküldtem melegebb éghajlatra, majd szépen elköszöntem. Nem éreztem hibásnak magam. Úgy emlékszem, pontosan 8 perc volt a bejövő hívás.

homaly.jpg

Epilógus  

A párom, aki a gyönyörű egy hónapunk alatt a tenyerén hordott, aki 50 évesen velem szeretett volna megöregedni, azóta a 8 perc óta a saját döntéséből az ex társam lett, én pedig talán ha csak egyetlen szó miatt is, de örökre hazug nővé váltam, aki nem mondta meg az igazat, és aki az általa legjobban szeretett férfi fejében légyottokra járt az exével. Úgy érzem, hogy esélyem sincs már, de talán már a legelején sem volt. Én kértem egy hónapot, hogy megtaláljam azt a zárba illő kulcsot, amely segít, hogy az elveszett bizalom helyre álljon. Programot szerveztem Kettőnknek, éreztettem mennyire de mennyire szeretem, de mindhiába... Nehéz lett volna bizonyítanom azt, hogy sohasem történtek meg azok a dolgok, amikre ő gondolt. Kértem, hogy nézzen a szemembe, hogy lássa a rajongásomat, szerelmemet a szemem tükrében. Kértem, hogy menjünk el párterápiára, ami tisztázná a félreértésinket. Nem akart. Ötleteltem, hogy beszélje meg a helyzetünket a barátaival, hiszen bíztam abban, hátha valaki oldalba böki majd. Sajnos ez sem történt meg. Ami viszont tovább erősödött, az elkeseredetsége volt. A fantazmagóriái rövid napok alatt átvették az irányítást a maradék józan ítélőképessége felett is, és a bizalom, ami talán sohasem volt meg a részéről, végleg megbukott. Bár este a kezemet szorongatva aludt el, reggel hidegen fordult felém. Az ő szíve végleg összetört...

Amit nagyon nehéz elfogadni, hogy a közeli átélt gyönyörű emlékeink mint az itatóspapíron a tinta, mind feketék lettek... A túráink, az első csókunk, a hajnalokig tartó ölelkezéseink, az összeforrott természetimádatunk, a szinte gyermeki lelkesedésünk a közös jövőnkért és mindaz amire már sohasem találok szavakat, az mind, mind eltűnt.

Talán olyan érzés ez, mikor egy kártyapakliban minden kártyának megvan a maga párja, így teljes.  Nekem Ő volt a párom, az egyetlen... Az egyetlen csoda, ami csak egyszer adódik az életben és akire hosszú, nagyon hosszú időt vártam... 

Mindketten lefogytunk, ő 4 kilót én 8-at. Mindent megtettem, harcoltam nélküle is Kettőnkért. Ma már nem találkozhatunk, a telefonomat sem venné fel, a leveleimre sem válaszol. Sterilizálta  és elszeparálta magát tőlem. Számomra e blog megírásáig egészen érthetetlen volt, mi is történt Velünk. Miért is tette egy szerelmes férfi élete szerelmét parkolópályára, miért csinált egy erényes, értelmes és egyenes nőből egy agyonkontrolált áldozatot? Talán jobban tesszük, ha nem keresünk valós okokat, hiszen olyan magyarázatok, amelyek felmentenék az elkövetőt tettei alól, nincsenek. Az ilyesfokú szerelmi féltés ugyanis valóban csak a legmélyebbről romboló, tiszteletlen és maximálisan gátlástalan lehet.

Az Othello – szindrómás partner eltökélt nyomozóvá válhat a hűtlenség bizonyítékát keresve. Manipulátorrá válik, aki ügyesen játszik a saját partnere iránti szánalom érzésével. Állításai általában alaptalanok és logikátlanok. Nem jellemzik értelmes érvek, azonban ezt csak pillanatokig látja be, mert ezt követően újra ringbe lép és ragaszkodik az irracionális ötleteihez. A bizonyítékokat a közösségi hálókban, a partnere okostelefonjában és véletlenszerű nyelvbotlásaiban is megkeresi.

A bejegyzés trackback címe:

https://mentalevelek.blog.hu/api/trackback/id/tr8716811778

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása